A sziget története

Nemcsak a hurikánokra gondolva sem volt a sziget történelme viharoktól mentes. Az ősi relikviák alapján a sziget első bátor telepesei, mintegy 3500 évvel ezelőtt valószínűleg a Ciboney indiánok voltak, akik az Arawakok egyik alcsoportjához tartoztak.

Később egy másik csoport Arawak is érkezett Dél-Amerika Orinoco-medencéjéből, körülbelül i. sz. 800 körül. St. Martin-t a mai napig meglévő sómedrének köszönhetően "Soualiga"-nak vagy "A só földjének" nevezték el. A kornak megfelelően főként mezőgazdaságból és halászatból élő társadalom volt, szalmatetős épületekben éltek, amelyek a történészek állításai szerint elég erősek voltak a hurrikánok ellen. Aki látott már hurrikánt, vagy csak annak a nyomait az tudja, hogy ez kizárt dolog...

Nyugodt civilizációt alakítottak ki, kezdetleges művészettel és spirituális kultúrával.

Azonban az életük felborult, amikor az ugyanazon területről származó Carib indiánok megérkeztek (A nevük azonos a szigeten a mai napig kapható közkedvelt sörével...). A Caribok egy harcos nemzet volt, így szokásuknak megfelelően megölték az Arawak férfiakat és rabszolgává tette a nőket. Amikor az európaiak felfedezték a Karib-térséget, a Carib társadalom már szinte teljesen kiszorította az Arawakokat.

A valódi probléma persze akkor kezdődött amikor megérkeztek az európaiak...

1493 november 11-én, Szent Márton napján, Kolumbusz (az első adventure traveller) második útján pillantotta meg a szigetet és érthetően Isla de San Martín-nek nevezte el Tours-i Szent Mártonról. Azonban bár spanyol területté nyilvánította, Kolumbusz sosem lépett a ki a szigetre, ráadásul Spanyolország lényegtelennek és gazdaságtalannak tartotta a sziget betelepítését. Gondoljunk bele, hogy akkortájt a turizmus még nem volt jelentős gazdasági ágazat.

Ellenben a franciák és a hollandok már akkor vágyakoztak a szigetre. A franciák a Trinidad és Bermuda közötti szigeteket akarták kolonizálni, a hollandok számára Saint Martin kényelmes félútponthoz szolgált az Új Amszterdam (a mai New York) és Brazília kolóniái között.

A szigeten kevés lakos élt, így a hollandok ellenállás nélkül létrehoztak egy települést 1631-ben. Fort Amsterdam néven emeltek egy erődöt az invázióktól való védelem érdekében. Jan Claeszen Van Campen volt az első kormányzó és hamarosan a Holland Nyugat-India Társaság elkezdte sóbányászati tevékenységét is.

Francia és brit települések is felbukkantak a szigeten. A sikeres kolóniák láttán és a sókereskedelem gazdasági hasznát látva a spanyolok most már vonzóbbnak találták a helyet. A Spanyol–holland háború, amely a kontinentális Spanyolország és Hollandia között dúlt, további ösztönzést nyújtott a támadásra.

A spanyol erők 1633-ban elfoglalták a szigetet a hollandoktól, átvéve az ellenőrzést a terület felett és a szigetről a betelepülők többségét vagy az összeset elűzve. Point Blanche-nél Óspanyol erődöt építették a terület biztosítására. Habár a hollandoknak számos kísérlete volt a visszahódításra, nem jártak sikerrel. A sziget elfoglalását követően 15 évvel, 1633-ban véget ért az Spanyol–Holland háború. Mivel nem volt többé szükségük egy bázisra a Karib-térségben és a sziget alig hozott gazdasági nyereséget, a spanyolok elveszítették hajlandóságukat arra, hogy továbbra is megvédjék. 1648-ban ismét elhagyták a szigetet.

Szent Márton újra szabad volt és mind a hollandok, mind a franciák kihasználták az alkalmat, hogy újra letelepedjenek. Ennél szebb példa nincs az ismert mondásra, miszerint „a történelem ismétli önmagát”. A holland telepesek Szent Eustatiusról, a franciák pedig Szent Kittsről érkeztek. Némi kezdeti konfliktus után mindkét oldal rájött, hogy egyik sem enged könnyen. Annak érdekében, hogy elkerüljék a teljes háborút, 1648-ban aláírták a Concordia Szerződést, amely felosztotta a szigetet. A szerződést a sziget két kormányzója, Robert de Longvilliers Franciaország részéről és Martin Thomas a Holland Köztársaság részéről írta alá. A franciák megtartották az általuk elfoglalt északi területet és az Anguillát szemlélő partot, míg a hollandok a várost és a környező területeket kapták a déli parton. A lakosok megoszthatták a sziget természeti erőforrásait.

Egy legenda alakult ki az sziget felosztása körül. Eszerint annak érdekében, hogy eldöntsék területi határaikat a két fél versenyt rendezett. Egy francia úriember bort ivott, míg egy holland úriember jenever-t (holland pálinka). Amikor mindketten eleget ittak, elindultak Oysterpondtól, a sziget keleti partjától. A francia az északi part mentén haladt, míg a holland a déli part mentén. Ahol a két úr találkozott, ott húzták meg a határt. De mivel a holland találkozott egy hölggyel és megpihent, hogy kialudja a pálinka által okozott fáradtságát, a francia képes volt több távot megtenni. Azonban a legenda szerint a francia láthatóan csalt amikor átvágott a sziget északkeleti részén, így több földet szerzett meg hazájának. A francia felet a legenda még vádolja azzal is, hogy a megállapodás ellenére nem úriemberhez méltóan sétált, hanem időnként akár futott is.

Bár gyakran elmesélik a mai napig, a történet nem történelmi tényeken alapul. A szerződés tárgyalásakor a franciáknak jelentős hadiflottájuk volt a partoknál, amit fenyegetésként használtak fel.

Annak ellenére, hogy létrejött a határokat rögzítő szerződés, a két fél közötti kapcsolatok nem mindig voltak barátságosak. 1648 és 1816 között a konfliktusok tizenhat alkalommal változtatták meg a határt. Végül a franciák előnyben részesültek 21 négyzetmérfölddel (54 km2) a holland oldal 16 négyzetmérföldjéhez (41 km2) képest.

1651-ben a Compagnie des Îles de l'Amérique eladta a sziget francia részét a Máltai Szent János Lovagrendnek. A rend 14 évig tartó uralma után, 1665-ben visszaadták a francia Nyugat-Indiai Társaságnak, a rend karibi egyéb birtokaival együtt.

Bár a spanyolok először csekély számban rabszolgákat hoztak a szigetre, azonban a nagy hasonnal kecsegtető pamut-, dohány- és cukornádtermesztés miatt később tömegesen szállítottak be rabszolgákat a birtokokon való munkákra. A sötétbőrű rabszolga népesség gyorsan nagyobb lett, mint a fehér földbirtokosoké. A kor szokásainak megfelelően kegyetlen bánásmódnak tették ki a rabszolgákat. Emiatt érthető módon lázadásokat szerveztek és túlnyomó számuk miatt ezzel sikert is tudtak elérni. 1848-ban a franciák eltörölték a rabszolgaságot a gyarmataikon, ideértve St. Martin francia oldalát is. A döntés miatt a sziget holland oldalán is a rabszolgák tiltakoztak és fenyegetőztek, hogy átmenekülnek a francia oldalra. A holland hatóságok engedtek és emancipálták a gyarmatok rabszolgáit. Habár ezt a rendeletet helyileg tiszteletben tartották, csak 1863-ban amikor a hollandok eltörölték a rabszolgaságot összes szigeti gyarmatukon lettek a rabszolgák jogilag szabadok.

A sziget két államisága a mai napig fennáll, azonban a mai korban a konfliktusok gyakorlatilag megszűntek. Békésen él egymás mellett a francia, a holland, valamint a korábbi rabszolgák leszármazottjaiból helyben maradt színesbőrű lakosság.

A rabszolgaság eltörlése után a birtokkultúra hanyatlott és ezt a sziget gazdasága megsínylette. 1939-ben St. Martin jelentős fellendülést kapott, amikor vámmentes kikötővé nyilvánították. A hollandok a 1950-es évektől kezdtek el a turizmusra összpontosítani. A franciáknak még húsz évükbe telt, hogy elkezdjék fejleszteni a turisztikai iparágukat. Jelenleg a turizmus biztosítja a sziget mindkét oldalának gazdaságának gerincét.

A Luis és a Donna Hurrikán jelentős károkat okozott a szigeten a XX. században, de minden alkalommal talpra állt az infrastruktúra és a gazdaság.  

1994-ben a Holland Királyság és Franciaország aláírta a Franco-Dutch treaty-t Saint Martin határellenőrzéseiről, amely lehetővé teszi a közös francia-holland határellenőrzéseket a "kockázatos járatokon". Némi késéssel a szerződést 2006. novemberében ratifikálták Hollandiában is és ezután 2007. augusztus 1-jén lépett hatályba. Habár a szerződés most érvényben van a rendelkezéseit még nem hajtották végre, mivel a szerződésben meghatározott munkacsoport még nem jött létre. Végtére is a kapkodás nem a Karib térség jellegzetessége.

2017 szeptember 6-án az Irma hurrikán - egy 5+ kategóriás vihar - tartós 180 MPH feletti szélsebességgel gyakorlatilag elpusztította a szigetet. Hollandia és Franciaország különböző alapokat hozott létre a sziget gazdaságának helyreállítására. A hollandok egy 550 millió eurós alapot bocsátottak rendelkezésre, amit egy helyreállítási tervezési iroda kezelt, más néven az NRPB.

Francia részről sajnos sokkal lassabb és erőtlenebb volt a segítségnyújtás, de szerencsére mára szinte teljesen helyreállt a megszokott élet. A sziget közben nem felejtett el Friendly Island lenni.